Sok alfajuk mára már kipusztult, és másokat is a kihalás veszélye fenyeget. Természetesen nem egyetlen farkaspár alapította meg a kutyák későbbi nagy családját. A Föld több pontján, egymástól függetlenül, időben is eltérő pillanatokban vált a ragadozó vadfarkas "házifarkas"-sá, majd valamikor ez az ősfarkas háziasított kutyává. Azt a folyamatot, melynek során vadon élő állatokból az ember tudatos közreműködésével fokozatosan háziállat lesz, domesztikációnak nevezzük (latinul: domesticus = a házhoz tartozó).

Azt, hogy a farkas melyik pillanattól nem farkas többé, nem lehet megmondani. Csak azt tudjuk, hogy a kutya háziasítása nagyjából az új kőkorszakra, esetleg már a középső kőkorszakra tehető.

Az akkori, 15 ezer évvel ezelőtti emberek vadászatból tartották fent magukat. Fegyvereiket, szerszámaikat kőből és csontból készítették. Már nem sziklaüregekben laktak, hanem kunyhókban és állati bőrökkel fedett sátrakban. A farkasétvággyal megáldott farkasok semmi esetre sem viselkedtek barátságosan a kőkor ősvadászaival szemben. Számukra ők veszedelmes vetélytársakat jelentettek, s a táplálékszerzésben is riválisaik voltak. És mégis: az ember és a farkas feszült viszonyából kialakult valamiféle társulás, s a kutya lett "az ember leghűségesebb barátja".

A kutyák legősibb csontvázleleteiként az Északkelet-Irakban előkerült, megkövült maradványokat tartják számon. Ezek az álaltok kb. i. e. 12000 évvel ezelőtt éltek ott. A juh és a kecske domesztikációja i. e. 8800 körül kezdődött, a szarvasmarháé, a sertésé és a lóé később ment végbe.