Szokatlan sokféleségükre a nemzetközi kutyakiállításokon is felfigyelhetünk, s ezért könnyen az a gondolatunk támadhat, hogy a kutyák többféle őstől származhatnak.

Bizonyos külső ismertetőjegyei és homokszínű bundája miatt régen a sakált tekintették a keleti agár "ősapjának", és sokan még ma is így gondolják. Más kutyafajták származását a rókára, a prérifarkasra és a hiénára vezetik vissza, az antik világban pedig még a tigrist is a kutyák ősének vélték. A zoológusok csupán az utóbbi időkben jutottak arra a felismerésre, hogy a kutya egyedüli és kizárólagos őse: a farkas!

A fenti állítás nagyszámú bizonyítékainak egyike sem támaszkodik sziklarajzokra vagy csontleletekre, hanem kizárólag az élő állatok példájára.

A kieli Háziállatkutató Intézetben, a hetvenes évek elején sikerült a kutyákat és a farkasokat szaporodásra bírni. A pároztatásból született utódok egymás között szintén nemzőképesek voltak, ami csakis olyan állatfajok esetében lehetséges, amelyek igen közeli rokonságban állnak egymással, s amelyek öröklött tulajdonságai messzemenően megegyeznek. A kieli tudósoktól ezek a kutyák a "puwos" nevet kapták, mivel szüleik uszkárok és farkasok voltak. (Az uszkár németül Pudel, a farkas pedig Wolf. A két német szó összevonásának eredménye a "puwos".) A sikeres keresztezés eredményének nagy tudományos jelentősége volt, hiszen új felismerésekkel gyarapította a kutya és a farkas magatartásának kutatását. A 'puwos"-kutyák általános megjelenésükben a két faj keverékei, de viselkedésük inkább a farkaséra hasonlít. Visszahúzódóak, bizalmatlanok voltak, s eleinte nem engedték, hogy gondozóik megérintsék őket. Arra sem mutattak hajlandóságot, hogy "az ember legjobb barátai" legyenek.

Már ez is elég nyomós ok arra, hogy belássuk: csínján kell bánni a "farkasvérrel" folytatott kísérletekkel.