A yorkshire terrierek csodálatos, földig érő szőrzetét mindenki megcsodálja a kiállításokon: igazi kis arisztokraták, ahogyan előkelően vonulnak a ringben. A XIX. század végén az angol előkelőségek is felfigyeltek az apró kis kutyákra, melyek kezdetben egyáltalán nem a nemesek kedvencei voltak. A korabeli törvényekből, szokásokból kifolyólag a szegényebb rétegek, a jobbágyok csak kistestű kutyákat tarthattak. Előkelő vadászebeket, sportkutyákat csak az arisztokrácia tarthatott, hiszen a földműveseknek nemcsak a vadászat, de a hét inchnél nagyobb kutyák tartását is megtiltották. A munkáscsaládok pedig anyagi helyzetük miatt sem tudtak volna nagyobb jószágot eltartani. Ha mégis volt kutyájuk, annak keményen meg kellett dolgoznia, hogy a családban maradhasson. A vadászati tilalom ellenére mindig voltak olyanok, akik megpróbálkoztak legalább apróvad elejtésével, hogy több hús kerüljön a családi asztalra, és ebben gyakran kisebb kutyák is segédkeztek. Az ebek másik, állandó feladata a rágcsálóirtás volt, melyre vidéken és városban egyaránt szükség volt. A mai yorkshire terrier elődeit egy időben „waterside terriernek" is hívták, mivel kikötőkben, malmokban, folyóparti rakárakban is kiváló munkát végeztek. Kiváló hallásuknak, éberségüknek köszönhetően nemcsak idegeneket, hanem minden szokatlan jelenséget megbízhatóan jeleztek, így gyakran a tűzvészt is megakadályozták. A bányákban nagyon sok ember életét mentették meg azzal, hogy izgatottan, ugatva figel-meztettek a sújtólégre, mely veszélyes robanó és mérgező gázok keveréke. Kis méretükből kifolyólag egy tarisznyában is kényelmesen elfértek, így könnyedén le tudták vinni őket a bányába, ahol hosszú szőrűk révén a hideg, nedves levegőt is elviselték.

A fajtaazonos tenyésztés kezdetén, a szegény munkáscsaládoknak pénzkereseti lehetőséget is jelentett az egyre apróbb kutyák eladása. Számos forrás szerint, elsősorban szövőgyári munkások tartottak yorkshire terriereket; így sokan úgy gondolják, ezért is lett a fajtának ilyen szép, hosszú, selymes szőrzete, mely a szövőszékről kikerülő, csodálatos anyagokra emlékeztet.

Kiállításokon először 1861-ben, „broken-haired Scotch terrierként" szerepeltek a fajta korabeli példányai. 1870 után terjedt el igazán a yorkshire terrier elnevezés, amikor a westmorelandi kiállítás után Angus Sutherland, a „The Field" tudosítója is megírta, hogy egyre inkább ez a megnevezés a gyakori. De ezután még sokáig „broken-haired Scotch terrierként" és „yorkshire terrierként" is szerepelt a fajta a kiállításokon. A waterside terriernek nevezett kistestű kutya egyébként igen régóta ismert volt Yorkshire megyében. Később a Skóciából Angliába települő szövőgyári munkásokkal érkező Paisley és Clydesdale terrierekkel keresztezték őket.

A yorkit kis mérete miatt nyugodtan babusgathatjuk, kényeztethetjük – hiszen még a legneveletlenebb példány sem tud nagy kárt tenni senkiben –, azonban a csinos külsö igazi terrieres temperamentumot takar. Habár a laikus szemlélő nem gondolná a kiállítási sztárok láttán, a yorkshire terrier mozgás-, de leginkább foglalkozásigényes fajta, és itt nem a szőrápolásra fordítandó időre gondolok, hanem a megfelelő szellemi elfoglaltságra. Ez a kis kutya könnyen tanítható, értelmes, vidám fajta, nem elég számára a kanapén ücsörögni gazdája ölében, ennél többre vágyik. A piros masni alatt igazi kutyaagy rejlik…!:)